Alighogy 1936 vége felé kezdi meg munkáját a Monorra helyezett fiatal segédlelkész Detre Lajos, az okosan végzett munkát Isten gyümölcsterméssel jutalmazza. Az 1924-ben felvetett anyásodási gondolat kezd rohamosan céljához érkezni. Az egyházi főhatóság minden fokán jóváhagyja Monor fiókegyház anyásodási szándékát, a VKM-nél kieszközli az önállósuló egyházközség első rendes lelkészének a szokásos államsegély folyósítását és 1937. évben talán éppen 400 évvel később, mikor az első lutheránus tanítások elhangzanak ezen a vidéken, megalakul az eklézsia, ahol népünk anyanyelvén szólal meg tisztán és igazán Isten igéje és ahol a szentségeket Krisztus rendelése szerint szolgáltatják ki.
Az önállósult egyházközség neve: A Monori Ág. Hitv. Evang. Missziói Egyházközség. Körpecsétjén a következő felirat áll: A Monori evangélikus misszió egyház község 1937. Közepén stilizált Luther-rózsa. Az önállósult egyházközség lelkészi díjlevelének szövegét az alábbiakban közöljük. “Javadalom jegyzék. — A Monori Ág. Hitv. Ev. Önálló Missziói Egyházközség részéről a lelkésznek fizetni kötelezett és megállapított szolgáltatásokról. — A lelkésznek az egyházközségtõl járó javadalmát képezi: 1. A M. Kir. Vallás‑ és Közoktatásügyi Miniszter Úr 4927/II.‑1936 számú leiratában előírt évi 800.‑ (nyolcszáz) ar. korona fizetés, amelyet az egyházközség aként biztosít, hogy az OFB által az egyházközségnek lelkészi javadalmi föld céljaira juttatott ingatlant saját birtokában és használatában tartja mindaddig, amíg a vételár teljes letörlesztést nem nyer. Ezen idő alatt az egyházközség szedi ezen föld jövedelmeit és fizeti összes terheit is de kiszolgáltatja a lelkésznek a föld ezeken felüli tiszta hasznát és azt évente 800 arany koronának megfelelő összegre egészíti ki. A föld 16 kat. hold 276 ‑öl. Amikor a föld vételára teljes kiegyenlítést nyer, az a lelkész használatába megy át, mint javadalmi föld, de annak fejében az egyházközség az évi 800 ar. Korona fizetési összegből oly összeget von le, amilyent a föld haszonértéke a mindenkor fennálló törvényes rendelkezések szerinti beszámítási kulcs alkalmazása mellett ténylegesen képviselni fog. Ilyennek hijján a föld haszonbér-értéke tudandó be és vonandó le. — A 800 ar. korona fizetés — ill. a későbbi kiegészítés is előleges egyenlő havi részletekben szolgáltatandó ki. 2. Évi 300 (háromszáz) aranykorona lakáspénz az ezen összegnek megfelelő illő lakás tartása céljából és kötelezettségével. — Ha azonban az egyházközség a lelkészválasztási szabályrendeletben körülírt követelményeknek megfelelő lakást természetben bocsájt a lelkész rendelkezésére, a lakáspénz fizetése alól mentesül. — 3. Stólajövedelmek az alábbiak szerint megállapított tételekkel: a. keresztelésért 1.50 ar. kor. b. esketésért 6 ar. kor. c. egyházilag felnőttek temetésért 6 ar. kor. d. egyházilag kiskorúak temetéséért 3 ar. kor. e. egyházkelésért valamint konfirmálásért semmiféle díj nem szedhető. A temetések minden esetben gyászbeszéddel tartandók. 4. Úrvacsorai offertórium. Az istentisztelet és minden más offertóriuma az egyházközséget illeti. 5. Hivatali állásból és közegyházi megbecsülésből folyó köteles kiszállásainál a II. oszt. menettérti jegy árán felül a javadalmának megfelelő fizetési osztály szerinti köztisztviselői napidíj. 6. Az anyaegyházközség (Monor) belterületén kívül teljesítendő hitoktatási és istentiszteleti teendők ellátásához szükséges fuvarok fejében, amennyiben az egyházközség természetbeni fuvart nem szolgáltatna — esetenként a tényleg végzett kiszállások után Vasadra 1.80 ar. kor. — Üllőre és Monori-erdőre pedig a mindenkori II. oszt. menettérti jegy ellenértéke. — Vasadra istentisztelet tartása céljából történő kiszállásoknál az 1.80 ar. kor. fuvardíj, ill. fuvar együttesen illeti meg a lelkészt és a kántort s nem külön-külön. 7. Az aranykorona átszámítása kulcsára nézve a kultuszkormány mindenkori rendelkezése és az általa felvett egységértékelés az irányadó. Az átszámításnál kikerekítésnek van helye akként, hogy az 5 fillérnél kisebb összeg elhagyandó, az 5 vagy ezt meghaladó fillér pedig 10 fillérre kerekítendő fel. Olvastatott, tárgyaltatott és elfogadtatott a monori ág. h. ev. önállóvá alakuló fiókegyházközség 1936. évi július hó 5. napján tartott rendkívüli egyházközségi közgyűlésen.”
Az imént közölt és megerősített lelkészi díjlevélre 1937. február 18-án tartott rendes közgyűlésén Detre Lajos eddigi segédlelkészt hívta meg a gyülekezet első rendes lelkészül. Ünnepélyes beiktatása 1937. március 21-én történt Honéczy Pál esperes és Dr. Helle Ferenc egyházmegyei felügyelő elnöklete mellett.
A beiktatott és munkájára elindított Detre Lajos monori lelkészre a gyülekezetnek nagy szüksége volt. Isten e fiatal timotheusát nemcsak szervező, hanem közigazgatási készségekkel is megáldotta. Rendet teremt a gyülekezet presbitériumában. A nagyobb részt ekkor már betegeskedő egyházfelügyelő, Dr. Lehotzky Antal megválik hivatalától, és helyébe Dr. Baltigh Árpád monori ügyvéd, eddigi h. felügyelő lép, aki igyekszik legjobb tudása szerint elnöktársa segítségére lenni. A gyülekezet első presbitériumában a következők foglalnak helyet: Benda Sándor, Benyó János, Bahil Mihály, Dr. Dabasi Ödön, Homola Sámuel, Jávorszky Mátyás, Jávorszky István, Dr. Kell István, Kaiser Károly, ifj. Lamann György, Mihályffy László, Kovács József, Szuchy László, Baltig Jenő, Benzing István, id. Csetneki József, Deutscher József, id. Jávorszky Mihály, Jávorszky Ferenc, Jávorszky István, Dr. Dugovics Lajos, Kelemen Samu, Lőw Gusztáv, Piri Endre, Schmiedt Ferenc, Tóth Imre, Nagy János és Páll Sándor.
Amint észrevettük, a névsorból hiányzik egy olyan név, mellyel addig már sokat találkoztunk, Meskó István közben igazgatóvá lett hűséges munkás neve. Meskó István 1936-ban nyugdíjba vonul és elhagyja hőn szeretett Monort és Soltvadkertre költözik. Helyén nagy űr támadt. Munkáját és helyét, csakúgy mint lelkészi vonalon, gyorsan váltogató utódok próbálják betölteni, és elvégezni. Így lesz a gyülekezet megbízott kántora a budapesti Deák-téri elemi iskola nyugalomba vonult és Monorra költöző igazgatója, Lamann György, majd ennek halála után Kelemen Samu tanító, majd hosszabb ideig Krieger Róbert monori el. Iskolai igazgató.
De térjünk vissza az önálló gyülekezet első rendes lelkészével kapcsolatos események feljegyzésére. Hogy nem sokat várat a fiatal tehetséges lelkész “oroszlán körmeinek” megmutatására, arra ékes bizonyíték az 1937. évi április hó 18-án kelt jegyzőkönyv egyik pontja, ahol arról olvashattunk, hogy Lamann György monori jegyző, kisfia halála alkalmával 100 pengőt adományoz a templomalap javára. Az ugyanezen év június 18-án kelt jegyzőkönyv 4. pontja pedig már kifejezetten utasításokat ad a lelkésznek a templomépítéssel kapcsolatos ügyek vitelére, nevezetesen Sándy Gyula műegyetemi tanárral való kapcsolat felvételére.
Minden bizonnyal nem Detre Lajos vetette fel először a templomépítés nemes gondolatát Monoron, mint ahogy a gyülekezet önállósulását sem ő indítványozta. Mégis mindkettő szinte majdnem egészen az ő nevéhez fűződik. Hiszen már Benzing István, a Pécelről Monorra költöző és magyarhoni egyházunkban jól ismert mozgalmi keresztyén 1932-ben felveti a templomépítés gondolatát, majd a monori fiókegyház ugyanazon évben hivatalosan is közzétett újsághírével kapcsolatosan rámutat arra a tényre, hogy a monori hívek már a világháború előtt elindítják a templomra való gyűjtést és adakozás lehetőségét. Sajnos a gondolat 1937-ig csak gondolat maradt és a gyűjtés eredménye is csak papíreredmény volt, mert a gyűjtött pénz a világháború következtében teljesen elértéktelenedett.
Az az örvendetes tény, hogy 1939. június 18-án, Szentháromság ü. utáni 2. vasárnapon a monori nagyon szép evangélikus templomot Dr. Raffay Sándor püspök felszenteli, a gyülekezet első rendes lelkészének valóban rendes pásztori munkájának napnál világosabb bizonyítéka.
Valamilyen csodálatosan szép összhang csendül ki a templomépítéssel kapcsolatos ügyek tárgyalását rögzítő jegyzőkönyvekből. Mintha semmi nem zavarta volna a gyülekezet építő és épülő igyekezetét. Mindenki munkálkodik, mindenki rész kíván venni a nagy mű alkotásánál. Még alighogy utasítást nyer a lelkész a presbitériumtól, hogy vegye fel Sándy Gyula műegy. tanárral a kapcsolatot, már az 1938. febr. 24-én kelt jegyzőkönyv Sándy Gyulának Monorra való érkezéséről tud, az ugyanazon év már. 5-én kelt jegyzőkönyv pedig a presbitérium 4700 pengős felajánlását örökíti meg. 1938. áprilisára ez az összeg már 9447 pengőre növekszik. Az 1938. jún. 4-i jegyzőkönyv szerint már a templomterveket várják Sándy műépítésztől, és az aug. 6-i presbiteri ülésen a gyülekezet első, szervező lelkészének, Kuthy Dezső egyet. főtitkárnak jelenlétében már döntést is hoz a templomépítéssel kapcsolatos pályázatok ügyében és az építés munkáját Ruttkay Miklián Ödön építőmesternek adja ki azzal az utasítással, hogy az asztalosmunkákat a monori Frauendorfer Ferenc asztalosmesternek, az ácsmunkákat pedig ugyancsak a monori Szokola Elek ácsmesternek juttatja.
Ahogy egy jó és képzett énekkarból is sokszor ki-kihangzik egy jó szoprán, vagy tenor a szólam erősítésére vagy aláfestésére, úgy tűnnek ki néhányan a jókedvű építők és monori adakozók sorából, mikor a gyülekezet templomának felállításáról volt szó. Hadd említsük itt első helyen Borbély Sándor ref. vallású és Brachna Mária ev. vallású házasfelek 5000 pengő adományukat, melyen az adományozók kérése szerint a villanyvilágítási berendezés készítendő, valamint a fennmaradó összegből 2 vagy 3 harang öntendő. Hozzájuk csatlakozott Péll sándor egyházközségi gondnok nejével, Seres Eszterrel, akik ugyancsak egy harang öntését vállalták. A sort Dukovics Ferenc budapesti evangélikus testvérrel kell folytatni, aki a művészi kivitelő keresztelőkutat önteti ki műkőből és adományozza a monori egyház templomának.
Valóban Istennek csodálatos jósága, hogy e maroknyi evangélikus nép milyen gyorsan és eredményesen tudott működni, ha bölcs irányítással hallgatott mindenkori Urára, az ég és föld hatalmas Istenére, akié legyen hála dicséret és dicsőség örökkön örökké. Így zengett az ősi glória akkor is, amikor a már előbb említett 1939. június 18-án a kerület akkori püspöke, Dr. Raffay Sándor felszentelhette ezt az országos viszonylatban is igen szép és arányos templomot. Mint szemtanúk mondják, azon a napon egész Monor ünnepelt. A felszentelés ünnepségén résztvevők csak egész kicsiny hányada fért be az új templomba. Sokkal többen voltak azok, akiknek a templom előtti térségen csak a hangos továbbítón keresztül lehetett hirdetni az igét. Mindenki örült, mikor már messziről meglátta a tornyon ragyogó aranyos keresztet, mely Krisztus dicsőségét hirdette és mindenkinek megdobbant a hálától a szíve, mikor meghallotta a harangok hívogató hangját.
“A nagy mű kész s az alkotó pihen” sokat idézett költői gondolat mintha a monoriak oldalán is igaz lenne. Talán belefáradtak a nagy templomépítő munkába? Vagy talán túl sok volt az áldozat, amit hitben, pénzben és időben az egyháznak szenteltek? Ki tudná ezt megmondani egy évtized távlatából. A gyülekezetben majdnem fél évtizedre beálló eseménytelenség idejét más körülményben kell keresni.
A második világháború okozta nagy pusztulások következtében csak gyéren ránk maradt jegyzőkönyvekből és okmányokból jóakaratúlag azt állapíthatjuk meg, hogy a külső építés látható eredményei után, vagy éppen ezzel egyidejűleg belső építés és épülés indult a gyülekezetben. Legalábbis erre enged következtetni az a körülmény, hogy 1940-es évek egyik legvirágzóbb vasárnapi iskolai missziói gyermekszövetség munkája Monoron folyik Benzing István egyháztanácsos vezetésével.
A keresztelési anyakönyv tanúsága szerint pedig a kor országos viszonylatban is megfigyelhető jelei mutatkoznak Monoron is. A gyors ütemben létrehozott ún. zsidó-törvények az első időkben a lelkészi hivatalok elé irányították az életüket ilyen módon megmenteni kívánó zsidók figyelmét. Az ezekkel járó oktató munka, valamint a gyülekezet szórvány jellegéből folyó szinte állandó utánajáró szolgálat minden bizonnyal erősen lekötik mind a lelkész, mind munkatársai idejét.
Közben a gyülekezetnek egyre több tagját érinti az egyre közeledő és hatásaiban fájdalmas következményeket hagyó második világháború. Hol az egyik, hol a másik gyülekezeti tag várja lelkésze vigasztalását a háború ütötte sebek miatt, míg azután 1944 végén magára a gyülekezet lelkészére, Detre Lajosra is sor kerül. Hadi szolgálatba hívják. A hazánknak a háború színterévé való válása a gyülekezet tagjaiban is olyan változást idéz elő, mely még hosszú éveken keresztül is éreztette hatását.
A megszállás eseményei után Detre Lajos, lévén hadifogságban, nem térhetett vissza gyülekezetébe, s a közben a háború következményei elől védettebb szállás után néző és elmenekült gyülekezeti tagoknak Monorra való újabb visszaköltözése a felbolygatott hangyaboly képére emlékeztette a megfigyelőt, aki a monori gyülekezetbe lépett be. 1945 elejétől az év őszéig Szentjóbi Szabó Zoltán monori református lelkipásztort éri fel a gyülekezet vasárnapi és ünnepi istentiszteleti szolgálatának ellátására, aki saját, igen megterhelő munkája mellett ezt a szolgálatot is örömmel és Isten iránti hálával látta el mindaddig, míg az év végén a Péteribe helyezett helyettes lelkész Szentpéteri (Lang) Péter veszi át tőle a gyülekezet pásztorolását és végzi azt 1946 tavaszáig a közben idehelyezett Huley Alfréd teológussal együtt.
A háború elvonulásával minden bizonnyal nagy szomorúsággal állapítja meg a gyülekezet, hogy annak keserves hatásai Monoron is megfigyelhetők. Hatalmas pusztítást végez a gyülekezet vagyonában is. Hadd soroljuk fel csak a nagyobb tárgyakat: 1 db 325 kg B hangú harang, egy írógép, egy jó állapotban levő Luther kabát, beteg-úrvacsoráztató készlet, 3 db nagy oltárterítő készlet és 3 db kis (régebbi) oltárterítő készlet, egy oltári biblia, egy gyászlobogó, konfirmáltak, ki‑ és betértek anyakönyve semmisült meg vagy tűnt el. Templomunk összes ormanens üvegből bevágott ablakai törtek össze. És ki tudná felsorolni és egyben felmérni azt a mérhetetlen kárt, amit a háború emberi életben és első sorban lelki életben végzett csak itt Monoron az evangélikus gyülekezetben is.
Mégis hálára kell nyílni a krónikás ajkának. A nagy pusztulás és pusztítás láttán mégis a magasztalás az, ami szívünkben uralkodik a helyzet felmérése közben. Sok elveszett, sokaknak nagyon sok elpusztult, édesapák és édesanyák, testvérek, fiak és leányok, de a legtöbb megmaradt: Jézus Krisztus. ő megmaradt a monori gyülekezetnek is. És ezért van a szívben hála és magasztalás még akkor is, mikor a háború okozta romok és pusztulások temetője között járunk megilletődött lélekkel.
Ezzel a Monori Evangélikus Egyházzal is együtt és megmaradó Jézus Krisztussal indul el Huley Alfréd a gyülekezet tagjainak újra való számbavételére, szinte minden egyes monori házba való betéréssel, az ott lakóknak az evangélikusok felől való pontos kikérdezésével azoknak névjegyzékbe való felvételére. Segítségére vannak ebben a szolgálatban a monori ifjúság tagjai.
E kis csapat élén különös figyelemmel szolgál Derzbach Katalin, aki később a még teológus-pásztor Huley Alfréd felesége lesz. Ifjúsági bibliaórák és imaórák, kirándulások, vasárnapi iskolások több csoportban való foglalkoztatása próbálják a megfáradt idősebbeket is az újrakezdés lehetősége felé elindítani. És az újrakezdés nemcsak lehetőség, hanem áldott valóság is lesz a monori gyülekezet életében is.
Közben 1946 tavaszán Huley Alfrédot, aki tanulmányai folytatására visszatér Sopronba, felváltja Balikó Zoltán leszerelt tábori lelkész, akit az időközben Dr. Raffay Sándor utódjául választott Ordass Lajos bányakerületi püspök helyez Monorra helyettes lelkészül. Balikó Zoltán a maga pietista életrevalóságával új színt visz a gyülekezet életébe. Kellett is ez az új szín. A gyülekezet nagy többsége még Huley Alfréd munkájától el nem ért és a közelmúlt eseményei miatt az egyháztól eléggé elidegenedett. Ezeknek a közönyösöknek és talán az egyházzal szemben állóknak is nagyon szükséges volt az az eleven és ébresztő pásztori szolgálat, amivel Balikó Zoltán szolgálta az Egyház Urát a monori gyülekezetben. A rendszeres istentiszteletek és ifjúsági munka mellett bevezeti a tanyák népének örömére a rendszeres bibliaórákat, ezek elevenebbé tételére a templomi énekeskönyv mellett az ‘Énekem az Úr’ című kis énekeskönyv áldott szövegű énekeit. A rendszeres családlátogatás és még sok egyéb gyülekezeti munka ágán keresztül nagyon hozzá tud férni a gyülekezet tagjainak a szívéhez. Egészen természetes volt hát, hogy amikor a gyülekezet közben hadifogságból visszatért lelkipásztora, Detre Lajos lemondott lelkészi állásáról és nem kívánt visszatérni régi monori gyülekezetébe, 1947. januárjában tartott presbiteri ülésen egyhangúlag kívánták meghívni lelkészükül a monori hívek.
Szinte érthetetlen és megmagyarázhatatlan a krónikás előtt, hogy ez ünnepélyes meghívást miért nem követte a lelkész ünnepélyes beiktatása hivatalába, sőt, miért látjuk azt, hogy Balikó Zoltán 1947 húsvéti istentiszteletével búcsút vesz a gyülekezettől és a gyülekezet pásztorolását ismét szükségmegoldással kell az egyházmegye esperesének elintézni Szende Ernő péteri helyettes-lelkésznek Monorra is való beosztásával.
Csak sejtjük, hogy ebben is, mint annyi mindenben, ami jó szándékú tervek dacára sem sikerült, az ördög munkája nyilatkozott meg. Hogy azonban megnyilatkozott, abban hitünk szemével Isten kegyes és jóságos akaratát kell meglátnunk. Közben a gyülekezet presbitériumában állandó téma a megürült lelkészi állás betöltésének kérdése. Ideérkezett, vagy irányított lelkészek meghallgatása után részben elhamarkodott, részben mellékes szempontok szerint ítéletek és meghívások, majd ezeknek megsemmisítő ítéletei születnek. Mindez a gyülekezet vezetőségét furcsa színbe állítja főhatósága előtt. De nemcsak a gyülekezet vezetősége, hanem maga a gyülekezet sem tudja már, hogy lesz-e a sok huzavonából kiút. Pedig ekkor még csak az elején voltak.
1947. október elsejével Ordass püspök Dr. Molnár Rudolf budapesti beosztott lelkészt helyezi ki helyettes-lelkészül Monorra. Három hónapi szolgálat után azonban ő is kénytelen elhagyni a gyülekezetet, az akkor uralkodó összeférhetetlen helyzet miatt. Esperesi kiszállások sora indul meg, részben helyzetkivizsgálás, részben a kiírt pályázatok beérkezésének elbírálása miatt.
Ki tudná lemérni és teljes csalhatatlansággal állítani, hogy azoknak volt igazuk, akik Dr. Baltigh Árpád akkori gyülekezeti felügyelővel az élén nem meghívással, hanem pályázattal akarták betölteni az állást, mégpedig nem elsősorban az éppen abban az időben működő segéd‑ illetve helyettes lelkész személyével, vagy pedig azok tévednek, akik éppen a meghívás útján akarták betölteni a megüresedett lelkészi állást Dr. Molnár Rudolf személyévelő A felülről kapott és adott bölcsesség azt diktálja a krónikásnak, hogy az 1948. augusztusában egyhangú lelkesedéssel megválasztott fenti lelkészt Isten akarata rendelte ki a monori gyülekezetbe. Személyével ha nem is egy egészen új, de más korszak indul el a gyülekezet életében.
Dr. Molnár Rudolf megválasztott monori lelkész 1948. szept. 26-i ünnepélyes beiktatása után mind az egyház‑, ill. gyülekezetszervezeti kérdésekben, mind a gyülekezet anyagi és természetesen lelki vonalán részben meghúzott vonalak, részben újak meghúzásával indul el a munka.
Fenti lelkész törvényes megválasztásával a gyülekezet felügyelője, m. felügyelője és pénztárosa lemond hivataláról. A presbitérium több tagja is megválik tisztétől. Ugyan felügyelők, pénztáros, és presbiterek voltak a szó és taralom igazi valóságában azok, akik egy nekik nem megfelelő személy lelkésszé való választása miatt megváltak hivataluktól. Nem inkább a kezdet nehézségén az új ember átsegítése lett volna az eltávozottaknak, akik még ma is távol élnek az egyháztól — a feladatuk. De talán érezték, hogy ez egyházszervezeti kérdésben éppen a monori gyülekezetben félrecsúszott elveket lutheri egyházszervezeti elvek váltják fel. Talán éppen azt érezték, hogy nekik ott kell hagyniuk helyüket, mert helytelen volt az, amit tettek és ahogy a gyülekezetet egy ideig vezették. A monori gyülekezetben ugyanis csaknem egy évtizeden keresztül a lutheri püspöki egyházszervezeti álláspont helyett az úgynevezett patronátusi elvet gyakorolták. Ez lehet, hogy a reformáció kezdetén nemcsak a ref. Hazájában, hanem nálunk is megfelelt az ún. notbischofok-patrónusok megoldásában. De nem akkor, amikor az egyház már megtalálta helyét abban a világban, ahol mint a monori gyülekezetet is sónak küldte az Úr és világítónak helyezte az ő keze emberek üdvösségre való elvezetése céljából.
Az új lelkész munkájának egyik terület éppen felvilágosító, tanító munka volt és még ma is az. Tudatosítani emberek előtt egyházunk hitvallásaiban, de elsősorban a Bibliában vallott tanításait. Többek között megmagyarázni gyülekezet és éppen annak irányítására rendelt presbitérium előtt, hogy a gyülekezet lelki és anyagi életét nem a felügyelő, mint, ad absurdum kijelentve, — pápa kormányozza, hanem a szó nemes értelmében véve demokratikus szervezetével a presbitériummal ill. közgyűléssel a lelkész és felügyelő elnöklete mellett, az egész gyülekezet. Szervezeti kérdésben ez új vonalhúzás volt.
De új, vagy csak részben új vonalak meghúzása vált szükségessé a gyülekezet anyagi életében is. Rátért a gyülekezet az addig szokványos kivetési adózási rendszer helyett az önkéntes adófelajánlás rendszerére, mégpedig eredményesen.
A felvilágosító munka itt is csak elindult és még hosszú ideig kell, hogy tartson. Meg kell értetni gyülekezeti tagjainkkal, hogy áldozni és adakozni jókedvvel nem kötelesség, hanem áldott kiváltság. Hogy egészen új értelmet ad a tulajdonnak Isten szent igéje. Mi csak sáfárok vagyunk. Amit adunk, vagy amit gyülekezetünknek áldozunk, nem a magunk tulajdona, hanem az Istené. Az Istenéből adunk önként többet-kevesebbet az Istennek. Már az első időkben észrevehető volt a gyülekezet életében az a tanítói munka.
Már 1949 elején a templom mögötti területet bekeríti a gyülekezet és zöldséges kertnek vált be igen jól az addig semmibe vett, egyház tulajdonát képzett telek. Nem sokkal rá elindul az adakozás egy paplak számára alkalmas épület megvásárlására. Közben a gyülekezet asszonyai a hiányzó oltárterítők pótlásáról gondoskodnak. Két új oltárterítő (lila, zöld) készlet beszerzésével ill. elkészítésével egynek (nagypénteki) generális újjáalakításával teszik a gyülekezet istentiszteleti életét gazdagabbá.
Isten a lehetetlent teszi lehetségessé. A templom 10 éves fennállásának emlékére rendezett nagy gyülekezeti ünnepen, melyen megjelenik az egyház legfőbb irányító szerve képviseletében Dr. Reök István egyetemes felügyelő, bejelenti a gyülekezetnek, hogy a Magyar Köztársaság kormánya nagyobb egyházi segély juttatásával módot nyújt a monori gyülekezetnek is egy paplak számára alkalmas épület megvásárlására. A gyülekezet részben házi, részben községi adakozás, valamint az állami segély által még 1949 őszén megvásárolhatja, generálisan kijavíthatja a Monor Bajza u. 2. sz. épületet, melyet ugyanazon év december 4-én Bódy Pál esperes átadhat rendeltetésének ünnepélyes keretek között.
Folytatja a sort az 1950-ben megvásárolt 10 m hosszú bordó templomi futószőnyeg, a vasadi és monori-erdei egyszerű oltárterítők, korpuszos keresztek és gyertyatartók, valamint a fekete oltárterítő kiegészítésének beszerzése. Istennek különös kegyelme és egyben az új vonalhúzás áldott eredménye már az is, hogy e maroknyi gyülekezet mind ez ideig fedezni tudta gyülekezeti munkásainak megélhetési alapjait.
Mindeddig a krónikás hőségével és tárgyilagosságával igyekeztem gyülekezetünk történetét pragmatikus vonalban felmérni és az utókor számára megörökíteni. A három szakaszban igyekeztem külön-külön mindegyikében a gyülekezet történetét lelki, szervezeti és anyagi síkon felmérni. A szempontok nem mindig voltak élesen elhatárolhatók az események összeválogatásánál és csoportosításánál. De ez nem is volt lényeges. Inkább — mint erre a püspöki felhívás is utalt, mikor a gyülekezetek történetének megírását elrendelte —, az események pontos és részletes feljegyzésére voltam tekintettel. A következőkben hadd lépjek ki a krónikás szerepéből és a befejező szakaszban hadd szólaljak meg, mint a monori gyülekezet lelkésze, egyik legutóbbi jelentésében, mely az 1950. s egyben történetünknek befejező évéről szól. Ebben a befejező jelentésben igyekszem gyülekezetünk jelen helyzetéről világos és érthető képet festeni.
Nem kisebb feladatot kapott minden egyes lelkész, felügyelő, egyháztanácsos és egyházközségi tag azzal, hogy megkereszteltetett, hogy Isten a maga népe tagjává és népe őrállójává tette, akiknek az a feladatuk, hogy próbálják, kutassák, vizsgálják Isten népe útjait, hogy azok vajon Isten rendelése szerint valók-e? “Próbálóvá tettelek téged, az én népem között, őrállóvá, hogy megismerd és megpróbáld útjukat” (Jer 6,27.) — mondja Isten igéje. Hermas pásztora c. első keresztyén korabeli szent irat úgy írja le az ítéletet tartó Urat, mint próbálót, aki kezében pálcát tartva, gyülekezete lelki templomának köveit megkopogtatja, hogy azok helyükön vannak-e, állják-e a vihart, nem rothadtak-e? Azokat a köveket, melyekben a pusztulás jeleit látja, kidobja. A próbáló ez utolsó cselekményét elengedve magamtól hadd tekintsek így végig az 1950. esztendőn, miközben az ítélet pálcáját tartalmazó igét tartva szívemben és szemem előtt, megkopogtatjuk híveink hitéletét, gyülekezetünk lelki templomának tégláiul szolgáló emberszívek ez évi magatartását abból a szempontból, hogy népünk Isten népe volt-e?
Monori gyülekezetünkben ma nincsen egyetlen egy tag sem, aki ne keresztelkedett volna meg. Így hát elmondhatjuk, hogy egész gyülekezetünkre a keresztség szentségénél fogva Isten igényt tart és azt a maga népének tekinti. Ez a megállapítás azonban nem tehet vakká, elnézővé, szentimentálissá, vagy akár hazuggá bennünket. Még mindig az Isten igéjének mértékén állapítsuk meg, hogy nem lehetett-e látni a mi evangélikus népünk arcán is olyan vonásokat, melyeket Isten igéje enged nekünk meglátni. Rm 9,25. szerint Isten azt is népnek tekinti, amely nép nem tekinthető az ő népének. A szétzilált, megterhelt, megtört monori gyülekezetünket Isten nem veti el, hanem még inkább népének tekinti. Éppen ezt tapasztalhattuk az elmúlt évek, de különösen az elmúlt 1950. év folyamán. Bár gyülekezetünkben sok kivetnivaló volt és még mindig van, Isten népének, mégpedig drága áron megvásárolt népének tekintette és tekinti azt.
Ézs 40,1. szerint ezt a népet nem ütni, hajtani, mint az állatot, vagy éppen gyilkolni kell, hanem vigasztalni. Ezt igyekeztünk az elmúlt években is tenni. Nem korholtunk, nem tartottunk ítélet-korbácsokat kezeink között és nem suhogtattuk azt híveink feje felett, hanem egész évi szolgálatunk alaphangját a vigasztalás adta. — Pedig tapasztaltunk olyan vonásokat is Isten népe, monori gyülekezetünk arcán, mely Jer 2,11-13. szerint nem vigasztalásra méltó. Hiszen a mi gyülekezetünkben is akadtak olyanok, akik dicsőségüket, Jézus keresztje áldásait, felváltották tehetetlenséggel, sőt, kétszeres gonoszságot is felfedeztünk, mikor nemcsak a világ gyalázatát, hanem Krisztus keresztjének megvetését is gyakorolták egyesek, akikről elmondható volt Jer 4,28. megállapítása, hogy ti. az én népem bolond. Hányan voltak az elmúlt évben is olyanok, akik ahelyett, hogy Isten imádták volna, felcserélték imádásuk tárgyát pogány bálványokkal, a természetes életmódot természetellenessel. Bizony a mi gyülekezetünk egyes tagjairól is elmondható volt Ézs 1,3. szerint, hogy nem figyeltek az Isten szavára és nem tanultak sem az ökörtől, sem a szamártól. Egy olyan nép, ahol ökrök és szamarak módjára élnek egyesek, tekinthető-e az Isten népének? Akkor igen, ha Isten is annak tekinti. S mivel Isten még nem vetette ki gyülekezetünket, gyülekezetünkben látásunk szerinti alkalmatlan köveket lelki templomából, arról tanúskodik, hogy gyülekezetünkkel Istennek célja van.
Isten népe nem esztelenül szétvert és meggondolás nélkül való nép. Igaz, hogy szétszórtan, de nem szétverten, igaz, hogy sok-sok ékességünktől és szépségünktől megfosztva, de nem megcsonkítva, igaz, hogy sok-sok tanács között keresve a helyet, de nem tanácstalanul éltünk az elmúlt években. Volt népünknek az elmúlt évben is központja. A 132. Zsoltár 13-14. szerint a mi központunk a Sion, a Golgota, Jézus Krisztus, ahonnan és akitől tervszerűen kaptuk a vezetést, ahonnan állandóan irányítottak, ahonnan állandóan szerettek.
Isten népe, a mi kis monori gyülekezetünk, az elmúlt évben is reménykedő nép volt, amely nép Zsid 4,9. szavai szerint várta az örök sabbátot, a nagy békességet, az igazi ünnepet. Sokunknak van békességünk a Jézus vérében szerzett bűnbocsánatban, de mégis vártuk az igazi békességet, amely az örök szombatban lesz osztályrészünk. Gyülekezetünk Isten népének ezt az igazi szombatját, igazi békességét és örömét várta Újévtől Szilveszterig. És mint ilyen, Fil 3,17. szerint tisztában volt azzal, hogy az Isten országa polgárságát bírja, kiknek nevei fel vannak írva a mennyekben, akiknek az a nagy örömük és boldogságuk Ézs. 12. alapján, hogy Istenük közöttük él. Az elmúlt évek próbálójaként azt jegyezhetjük fel, hogy gyülekezetünk nem elfelejtett tárgya Istennek, hanem Ézs 49,14. szerint mindig ráemlékező drága népe, akiknek Isten maga megnyitotta a megváltás és az élet forrásait.
Fentiek alapján Isten népének, gyülekezetünknek is meg kellett hallania Fil 4-ben kapott felszólítást az örömre. Voltak és vannak közöttünk sírók, akik azonban belül örültek, mert vallhatták, hogy él az Úr.
